News

A Római Birodalom előtti és alatti időkben

A terület már a történelem előtti időkben is lakott volt. A kőkorszakból is vannak leletek. A mai Zára mellett találtak lakott területeket az Arbanas és a Puntamika helyeken. Az illírek előtt ezen a helyen egy mediterrán népcsoport élt, akik az óindoeurópai nyelvet beszélték, akiket jadernek vagy jadrának hívtak.

Az illír település megépülését az i. e. 9. századra teszik. Itt alapították meg Libur települést, amely a tenger révén kereskedett más közösségekkel. A jaderek első emléke egy i. e. 384-ből származó egy görög íráson szerepel, ahol Szkilaksz Szkarianderisz görög földrajzíró tesz róluk említést. A görög telepesek a mai Hvaron megalapították Faros települést, a szárazföldi illíreket azonban nem tudták legyőzni.

Az i. e. 2. század közepén a zárai területet a rómaiak foglalták el, és i. e. 48-ban megalapította Julia Jader kolóniát, amit katonai állomáshelyként használtak.

Jaderben 5 partmenti és valamivel több keresztutca volt, amelyet geometriai alapon alakítottak ki. A nyugati részen állt a főtér, a római fórum.
Középkorban

A várost az 5. században számost barbár támadás érte, és a keleti gótok uralma alá került. Ebben Zára az időszakban elszegényedett, emiatt a város rommá vált. A városban a 4. és 6. század között elterjedt a kereszténység, a 6. századra már püspöke is volt. Új központot is kialakítottak a fórumtól északra, ahol egy bazilikát építettek. 537-ben a Bizánci Birodalom része lett. A 7. században szlávok és avarok telepedtek le a környékre. Ebben az időszakban Zára újra megerősödött és 1918-ig a „Dalmácia fővárosa” címet viselte.

A 9. század elején a várost a diplomata és püspök Donát ill. Zadar hercege, Pál képviselte, amelyet a Frank Birodalom és a Bizánci Birodalom küzdőtere volt. A frankok el is foglalták a várost, azonban a 812-es aacheni békében Bizánc része lett. Bizánc alatt Dalmácia nem volt egységes, a városi közigazgatás nem terjedt tovább a város és néhány környékbeli falunál.

A középkori Zadart Velence hosszú éven át ostromolta. A Horvát Királyság megalakulásával erőteljes politikai nyomás volt a helyi horvátok részéről, hogy átvegyék a város vezetését. A 10. században már a város neve horvát alakban szerepelt, amely igazolta, hogy a város összes fontosabb pozícióját horvátok foglalták el. A záraiak a Madius arisztokrata család (horvátul: Madijevac) vezetésével elszakadtak Bizánctól.[4] 1069-ben IV. Krešimir horvát király saját királyságához csatolta a várost, majd a horvát királyok kihalásával 1105-ben Kálmán király hadjárata során katonai beavatkozás nélkül kiegyezett a várossal, amely elismerte a magyar király uralmát és a magyar uralkodó politikai központjává vált. Kálmán ezután ünnepélyesen bevonult a városba, majd adományokat és ajándékokat tett. Kálmán látogatásának emlékét őrzi a Kálmán által építtetett zárai Szűz Mária monostor harangtornyán mai napig látható latin felirat, amely magyarul a következőképpen hangzik:

Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének 1105. évében. A győzelmet követően és a béke Istentől elnyert jutalma után, miután bevonult Zárába, Kálmán Magyarország, Horvátország és Dalmácia királya, saját költségén építtette és emeltette Szűz Máriának ezt a tornyot.[5]

Miután Könyves Kálmán elhunyt, 1116-ban Velence elfoglalta Zárát, és egészen 1181-ig tartotta uralma alatt tartotta a várost. Miközben a közép- és észak-dalmáciai területek 1136 után közel harminc évre visszakerültek a Magyar Királyság uralma alá, Zára fölött érvényesült a velencei befolyás. Mivel Zára püspöksége a magyar befolyás alatt lévő spliti érsek egyházi fennhatósága alá esett, ezért velencei nyomásra 1154-ben a város érseki rangra emelkedett, de így is alárendelt helyzetbe került, ugyanis szintén velencei nyomásra az érsekséget a gradói pátriárka felügyelete alá rendelte IV. Adorján pápa. Az újonnan létrejött érsekség alá a Kvarner-öbölben található, szintén velencei uralom alatt álló püspökségek kerültek.[6]

A város számára előnyösebb volt lazább magyar uralom a szigorú és kereskedelmi vetélytársnak számító Velencével szemben, így a 12. század végén, majd a 13. és a 14. század során is többször fellázadt a velencei uralommal szemben. Amikor III. Béla 1181-ben annak a katonai eseménysorozatnak a részeként, amikor az 1167-ben bizánci hatalom alá került korábbi dalmáciai területek újra magyar korona befolyása alá kerültek hatalma alá hajtotta Zárát, egy ilyen városi lázadás támogatását élvezte. Velence hamarosan megpróbálta visszaszerezni a várost, ám 1193-ban nem járt sikerrel, egészen a negyedik keresztes hadjáratig. 1202. november 24-én keresztes seregek foglalták el a várat, ellentételezésként azért, hogy Velence anyagilag és tengeri szállítással biztosította volna a következő keresztes háború hátterét. A pápa kiátkozott mindenkit, aki a kétes ostromban részt vett. II. András 1217-ben keresztes hadjáratot vezetett, és azért, hogy a velenceiek átszállítsák a Szentföldre őt és seregét, lemondott Zárára vonatkozó igényeiről (elzálogosította a várost Velencének).

Amikor IV. Béla a tatárjárás elől menekülve Dalmáciába jutott 1242-ben, a zárai polgárok a király jelenlétét kihasználva újra fellázadtak a velencei hatalom ellen, és a város időlegesen újra magyar befolyás alá került. 1243 júniusában Velence ismét elfoglalta Zárát, majd 1244-ben békét kötött a magyar uralkodó és Velence, amelynek eredményeként a 13. században a város Velence birtokában maradt.[7]

Károly Róbert 1311 első felében, amikor Velencével került konfliktusba. Sokadszor is elfoglalta Zárát, és Subić Mladent tette meg a várgrófnak. Katonákat azonban — éppen a Csákokkal kirobbant ellenségeskedés miatt — nem tudott küldeni neki. Ezért (1313-ban?) kompromisszumot kötött Velencével: Zára grófja velencei lesz, de megmaradt a magyar király névleges fennhatósága. Mladen ezután garázdálkodni kezdett a térségben.[8]

1345-ben újra a magyar királynak hódolt, de 1346. július 1-jén, Nagy Lajos csatavesztése után ismét Velencéé lett. 1357 áprilisában brentai győzelme után újra Nagy Lajos vette be, amit az 1358-as zárai béke szentesített. 1396-ban a domonkos-rendiek megalapították a város egyetemét.

1403. augusztus 5-én itt koronázták magyar királlyá a trónkövetelő Nápolyi Lászlót. 1409. július 9-én Nápolyi László eladta 100 000 dukátért a várost Velencének, és a városiak ellenállásának dacára évszázadokig velencei kézen is maradt. Ezzel együtt Zára maradt Dalmácia kulturális központja. Ebben az időben született az egyik legismertebb horvát szobrász, Juraj Matejev Dalmatinac, a sibeniki katedrális több szobrának faragója is.
      Újkorban

A 16. és 17. században a törökök sokszor ostromolták a várost, ezért a városfalat megerősítették. Ekkor építették fel az új erődöt és az új elővárost, a Szent Mártont. 40 éven át Zárának volt a Velencei Köztársaságban a legnagyobb erődrendszere: várárok, bástya, csatorna.

A városi irodalmi élet e nehéz időszakban fellendült. Számos horvát irodalmár ekkor írta híres műveit: Jerolim Vidolić, Petar Zoranić, Brne Karnarutić, Juraj Baraković, Šime Budinić.

1797-től a Habsburg Birodalom része lett 8 évig, majd Napóleon kapta meg Velencével, Isztriával együtt. A francia uralom 1806 februárjától 1813 decemberéig tartott. Ebben a rövid időszakban számos reformot hajtottak végre. Újraalapították a helyi egyetemet, amelyen most orvostudományi szakok voltak. 1806 májusában adták ki először horvát nyelven Zárában újságot, ennek címe Kraljski Dalmatin, azaz Királyi Dalmát.
Zárai pénz 1813-ban

1813-ban az osztrák és angol csapatok megtámadták Napóleont és december 7-én az osztrákok bevonultak Zárába. Az osztrák uralom újkori Dalmát Királyság néven 1918-ig tartott. A dalmát szábor (alapítva 1861) ebben a városban székelt.

A városban 1816-ban gimnáziumot alapítottak, megalapították a Nemzeti Múzeumot (1832), befejezték a Zágráb-Zára utat (1833) és kiépítették az első modern vízvezetéket (1838).

1894 szilveszterén kigyúltak a városban az elektromos lámpák. Horvátországban ez volt az első ilyen rendszer.
A 20. században
Zára térképe Olaszország részeként 1920–1947 között

Az első világháború végéig a város az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. 1920-ban a rapallói egyezmény értelmében az Olasz Királysághoz került. 1921-ben szabad kikötői jogot kapott. A város fejlődése megindult a számos olasz és horvát bevándorlóval.

1943 és 1945 között a város 80 százaléka bombatámadások áldozata lett. A második világháború végén 6 ezer lakója maradt. Az olaszok kivándoroltak az anyaországba, azonban sok horvát is követte őket.